A német ötvösmester és feltaláló Mainz-ban született.  A mozgatható betűelemekkel való könyvnyomtatás, a betűfém, a kézi öntőkészülék, a nyomdafesték, szedő-sorjázó vagy más néven szedővas (winkel), a kézisajtó és a festékező labdacs európai feltalálója.
A mozgatható betűket valamikor a 11. század közepén ugyan Kínában találta fel egy Pi Seng nevű ember, de az ő betűmintája agyagból készült, ami nem túl tartós. A koreaiak jóval Gutenberg előtt már fémből készült betűmintákat használtak, a 15. század elején a koreai kormány egy öntödét is fenntartott nyomóelemek gyártására. A mozgatható betűmintával történő nyomtatás Kínában mégsem vált általánossá egészen addig, amíg a Nyugattól át nem vették a korszerű könyvnyomtatás műveleteit. Gutenberg jelentősége tehát nem abban rejlik, hogy a fémből készült mozgatható betűmintákat használta, hanem abban, hogy a modern könyvnyomtatáshoz szükséges négy alapvető összetevőt: a mozgatható betűmintát, a nyomógépet, a megfelelő nyomdafestéket és a papírt egy gyártási folyamatban tudta összehangolni. Ezek közül a papír volt az egyetlen, amit készen kapott. Gutenberg a nyomtatás alkotóelemeinek összekapcsolásával, a gyártásnak egy hatékony rendszerét alakította ki, ezáltal a könyvnyomtatás tömegtermelési folyamattá vált. Egy nyomtatott könyv hatása ugyanis nem különbözik egy kézzel írott társától. A könyvnyomtatás fölénye a tömegtermelésben van, és Gutenberg találmányának fontossága ebben mutatkozik meg.

Találmányai

Mozgatható betűelemekkel való könyvnyomtatás

Az előre fából kifaragott, vagy öntött kész oldalak nyomtatása már szokásban volt. A folyamatnak azonban nagy hátránya volt, hogy nem lehetett vele sokféle könyvet előállítani. Gutenberg a kevesebb vésés miatt, a fatáblákat fűrészelte különálló betűkre. Ezek a betűk nem simultak szépen egymáshoz, ezért nem lehetett velük jó minőségű nyomatot létrehozni. Ekkor gondolt arra, hogy fémből próbál betűket csinálni.

Először acélból vésett ki mindegyik betűből egy-egy példányt . Ez volt az ún. patrica vagy bélyegző, amelyet azután egy valamivel lágyabb réz vagy bronz darabba ütött. Így keletkezett a negatív – azaz mélyedést és nem domborulatot felmutató – betűképet tartalmazó matrica. A matricát használta az öntőkészüléknél, a végső betű elkészítéséhez.

Betűfém

Gutenberg hosszú kísérletezés után találta meg a megfelelő ötvözetet, melynek összetétele nagyrészt ólom, és bizonyos arányú antimon és ón.

Kézi öntőkészülék

A kézisajtó korában a betűk sokszorosításának Johannes Gutenberg által kifejlesztett eljárása érvényesült. A könyvnyomtatás alapanyaga a patrica és a matrica alapján, öntés útján sokszorosított ólombetű volt. Az apró ólombetűket szétválogatva tartották betű és írásjel-fajtánként.

Kezdetben vésnökök és fémművesek, ötvösök készítették a betűk metszését, majd betűmetszők végezték ezt a művészi igényű munkát. A betűmetszők rendkívül kemény fémből egyéni rajzú betűket véstek. Ez a patrica, amely alapján kemény fémötvözetű betűnegatívot, azaz matricát készítettek. A patricák alapján készültek a matricák. Míg a patrica egyedi darab volt, addig a matricából több is készülhetett. A korlátlan számú ólombetűöntése a matrica segítségével történt.

Nyomdafesték

Kencéből, gyantából és lámpakoromból álló nyomdafesté megfelelő arányú keveréke.

Szedő-sorjázó/szedővas (winkel)

Öntöttvasból készült szerszám, melynek oldalai egymással derékszöget zárnak be. Két oldalról nyitott, zárt oldalai közül az egyik állítható és ékekkel rögzíthető. Így állítható be a kívánt sorszélesség. Ebbe a szerszámba szedték egymás után a betűket a kéziszedők, és így alakult ki a szedett szöveg.

Festékező labdacs

Újítás volt, hogy a festéket már nem ecsettel hordták fel a nyomóformára, hanem birkabőrből készült és lószőrrel töltött labdaccsal, amely egyenletesen adagolta a festéket.

Kézisajtó

A Gutenberg-féle kézisajtó két függőleges oszlopból állt, amelyeket felül vízszintes keresztgerenda tartott össze. A gerendában csavarmenet haladt keresztül, s e csavarmenet alsó végére egy vaslemez (tégely) volt erősítve. Az ugyancsak vasból készített nyomóalap, az ún. fundamentum, amelyen a nyomásra szánt forma foglalt helyet, fából készített sínpáron ki- és betolható volt. A fundamentumnak a tégelyen kívül kellett állnia akkor, amikor a kiszedett könyvoldalakat ráhelyezték. A szedések közé megfelelő szélességű léceket, úrkitöltőket helyeztek, ezek a betűk magasságánál alacsonyabbak voltak, hogy a festéktől mentesek maradjanak, s nyomást ne kaphassanak.

Az így összeállított nyomóformát a fundamentumszélei körül haladó keretbe fából készült ékekkel beszorították, és ennek következtében az oldalak szedései mozdíthatatlanul, szilárdan álltak. Ezt követően a formát a pamacsozó labdacs segítségével befestékezték. A nyomandó ívet a fundamentumhoz ki- és behajtható vassarokkal szerelt, papirossal bevont keret belső oldalára helyezték, amelyen előzőleg a nyomásban előforduló egyenetlenséget vékony papirosok felragasztásával kiegyenlítették (egyengették).

Ehhez a kerethez egy másik keret csatlakozott, amely ugyancsak ki- és behajtható vassarkokkal volt az előbbihez erősítve. Ezt a keretet tympannak nevezték s a papirosívek egy helyen történő szilárdan tartására szolgált. A tympant egy nagyon egyszerű szerkezet hozta mozgásba. Ez a mennyezetről a padozatig érő kötélből vagy szíjból állt, amelyet a nyomdász a lábával feszített meg. Ha a tympan lecsapódott a keretre s közrefogta a papirost, az egészet ráhajtották a nyomóformára.

A nyomóformát a papirossal együtt betolták a tégely alá, s a csavarmenetet egy nyél segítségével lefelé hajtották, a vastégely leereszkedett, s az alája tolt szedéssel érintkezésbe jutott, ezzel a művelettel létrejött a nyomás, amelynek következtében a befestékezett szedés képe a papirosra került. A fundamentumot most a tégely alól újból kitolták, a nyomtatott ívet kivették a formából, és a nyomás újra elkezdődött.

Hogy a szedésről történő nyomás a papirosnak mindig ugyanarra a helyére kerüljön, vagyis hogy az első és a hátsó oldal nyomása pontosan fedje egymást, a szedések mellé tűket helyeztek, ezeket punktúráknak nevezték. Az első oldalnak tűszúrta lyukait a második oldal nyomásánál a tűkre pontosan beigazították és ezzel biztosítva volt az elő- és hátoldalak sorainak pontos egymásra esése (regisztere).

Gutenberg nyomtatványait, s az ezzel a módszerrel készült XV. századi nyomtatványokat (1501. január 1.előttieket) ősnyomtatványoknak nevezzük.